7. fejezet

Aloha, drága olvasóim, már amennyien olvassák a blogot!

Szakítottam egy kis időt, hogy idejében feltehessem a részt. Jó olvasást!

C. BooXx

Deborah

Hitetlenkedve néztem az öcsémre, aki úgy beszélt rólam, mint a legősibb ellenségéről.

A kezemben pihenő gyilkos tárgyat méregettem. Mi tévő legyek? Nem ölhetem meg a velem szemben zokogó lányt, hisz semmit nem vétett. Így maradtam én és Tyler. A testembe nyilaló fájdalom ellenére felálltam, s az öcsémmel néztem farkasszemet. Minden maradék energiára szükségem volt, hogy ne essek össze.

- Nem értelek! Miért utálsz ennyire? - suttogtam végig a szemébe nézve.

- Igazad van tényleg utállak. Majd meg folytottál az álandó közelségeddel. De magadnak kerested a bajt, hát tessék. - homlokomnak nyomta a fegyver csövét. - Dobd el! - magam mögé ejtettem a már életeket kiontó tárgyat. - Most pedig búcsúzz el az életedtől. - ravaszra helyezte az ujját, s egy hangos dörrenés, azonban nem éreztem fájdalmat. Olyan dea vu érzés volt. Tyler a fizika törvényeinek betartásával esett a földre. Hátam mögé pillantva az ismeretlen lány kezéből kifordult a pisztoly, s sírva térdre esett. Nagy léptekkel szeltem át a távolságot, s leguggolva elé, öleltem át.

- Köszönöm. - hálásan suttogtam a lány fülébe és nekem is elkezdett rázkódni a testem, a sírástól.

- El-eleanor vagyok. - szipogta a nyakamba.

- Bo. - egy szavas válaszom után lépteket hallottunk. Mindketten felkaptuk a fejünket a zaj okozójára. Harry volt. Körbe nézett a kis helyiségen, s mikor felocsúdott a zavarából, két lépéssel előttem termett. Felhúzott a földről és szorosan megölelt.

- S-sajnálok m-mindent. - sírtam. Csábos illata megmérgezte a szagló érzékeimet, s pusztán a jelenléte olyan hihetetlen megnyugvással töltött el. Már nem féltem, de a napok történései teljesen kimerített, így szép lassan elhagyott az erőm. Összeestem volna, ha két erős kar nem tartott volna szorosan. Hálás voltam Neki, amiért megmentett és itt van velem. 

Igaz még csak egy éjszakát töltöttem el Harry házába és azt is félelemmel minden porcikámban, most azonban, mikor kinyitottam szemeimet megnyugvás és szeretet járta át egész testemet. A hatalmas francia ágy másik felén az ágynemű gyűrött volt. Nehezen rávettem magam, hogy kikeljek a pihe-puha paplanok közül, s a konyha felé vegyem az irányt, ahonnan ínycsiklandó illatok szállingóztak. Igaz a zúzódásaim még mindig fájtak, de a gyomrom hangos korgása, arra ösztönzött, hogy igen is menjek le. Épp, hogy kitakaróztam, Harry lépett be az ajtón egy óriási megpakolt tálcával. A hasam megint korgott egyet, mire a Göndörke elmosolyodott. 

- Jókor jöttem? - kérdezte kedvesen, miközben mellém telepedett. - Hogy érzed magad? - szemében az aggodalom csillogott, ahogy rám emelte tekintetét. Válaszul csak megvontam a vállam és a megpakolt tálcáról levettem egy palacsintát. - Megértem, hogy nem akarsz velem beszélni, de el kell mondanod mi történt! 

Hevesen ráztam a fejem. Nem akartam semmit se mondani, sőt visszaemlékezni se. Két nagy mancs közrefogta az arcomat, s kényszerített, hogy felé forduljak. 

- Bántott? - az arcomon lecsorgó könnyeket kézpénznek vette és hüvelykujjával letörölte őket. Egy darabig csak néztük egymást, majd Harry közeledett felém végül ajkaink összefortak, s lágyan becézgették egymást. Nem tudom miért nem ellenkeztem, talán nem is akartam. Talán e kis idő alatt, kezdtem valamit érezni a Göndörke iránt... Ő eltudta felejtetni velem a sok rosszat az életemből. Éreztette velem, hogy igenis többet érek egy kupac szarnál. 

A fülembe suttogott szavak még jó pár óra múlva is az elmémben repkedtek. " Szeretlek! " ez az egy szó, ami kitöltött egy egész hosszú mondatot. Ez az a szó, ami mindennél többet jelentett. Tudom megint csalódni fogok, de annyira hihetőnek hangzott a szájából... 

A hátsó udvaron találtam egy eldugott helyet, amit hamar kisajátitottam magamnak. Nem volt nagy fa, de elég dús a lombkoronája, ahhoz, hogy elbújjak. Most nincs másra szükségem csak egyedül létre. Hogy átgindoljak mindent és a temérdek kérdésemre választ kapjak. Harrynek el kellett valahova mennie, így egyedül hagyott megint... 

6. fejezet

Hellóka! 

Sajnálom, hogy a múlthét pénteki rész elmaradt, de elég sűrű napom volt. 

Ez a rész egy, amolyan "átkötő rész" - drága kommentelőm szavaival élve. 

Utoljára jó olvasást kívánok és ne felejtsetek el komizni és pipálni! 

C. BooXx

Harry

Tudtam, hogy ha egyedül hagyom Boot akkor meg fog szökni. Éppen ezért kértem meg Niallt, hogy kövesse bármerre is megy. Mikor beszéltem vele, azt mondta minden rendben van, de mikor pár perccel később felhívott és közölte, hogy elrabolták, nem tudtam kire haragszom jobban. Niallra, aki egyedül hagyta elmenni, Boora, aki megszökött, vagy magamra amiért nem vigyáztam rá eléggé. Azt hiszem az utóbbi a nyertes. Ha nem lettem volna ilyen akaratos, talán nem megy el. Akárhány megoldást találok, mindben ott van a "ha". Az időt nem lehet visszafordítani, de talán jóvá tudom tenni, azokat miket elkövettem Boo ellen. Szeretem Őt és ez megijeszt. Soha nem voltam igazán szerelmes senkibe, nem is akartam. De akkor jött Ő. Gyönyörű hosszú szőke haja, s csillogó kék szemei teljesen a hatlmába kerítettek. Mikor belenézek, mintha hipnotizálnának. Sok érzelem kavarog a tekintetében, de a legerősebbek a félelem, magabiztosság, kíváncsiság és a tudás. A tudás az, ami ilyen veszélybe sodorta Őt. Az ártatlansága minden férfinak bejön, ahogy nekem is. Éppen ezért félek, hogy valami olyat tesznek vele, amit csak nekem szabadna ( presze úgy, hogy ő is élvezze ). Soha nem tudnám bántani. Jó tudom ez nem igaz, mert megütöttem, amire nem vagyok büszke. Mindent jóvá akarok tenni és úgy szeretni, ahogy soha senki más. Csak ne essen semmi bántódása és éppségben rátaláljak. Minden vágyam, hogy ölelhessem, csókolhassam, s megvédhessem. Ez elég hülyén hangzik egy maffia főnőktől és lehet pont ezért nem akartam szerelmes lenni, s közelengedni magamhoz bárkit is. Féltem a gyengeségtől, ahogy most is. De nem ugyan abban az értelemben. 

- Harry! - a nevem hallatán visszatértem a való világban, s csak most vettem észre, hogy a raktárban vagyok. Felpillantottam az előttem álló fiúra, azaz Louisra. Aggodalmasan vizslatta az arcomat. Bólintottam nekei egy aprót, miszerint meg leszek. Egész kicsi korunk óta ismerjük egymást és úgymond ketten alapítottuk meg a bandát.

Megköszörűltem a torkom, hogy ne legyen annyira rekedt, majd neki kezdtem a mondandómnak.

- Mint tudjátok, Boot elrabolták. Szóval mindenki menjen a dolgára!

Jó pár idegörlő óra után Zayn csörtetett be, a maga laza stílusában, a kis terembe, ahol Louisval beszélgettünk.

- Jó hír. Meg van a kis csaj. Liam beazonosította a tartozkodási helyét.

Az autók előtt állva hallgattuk Lou mondandóját, miszerint mindenkit megölünk, aki nem a csapatunkba tartoznak. A "hadművelet" tagjai elfoglalták a helyüket, a sötétített terepjárókban, s hangos gumicsikorgással elindultunk.

- 3...2...1...- berontottunk az ajtókon, s hideg vérrel gyilkoltun. Tobias emberei sorban hullottak a földre, mint a rongybabák, a hirtelen jött támadástól.

A talált túszokat kimenekítettük, s pár srác elvitte a sokkos állapotban lévő lányokat az autókhoz. Én azonban mentem tovább. Már csak egy zárt ajtó maradt... Lassan nyitottam be, azonban a látvány egy pillanatra lesokkólt. Boo és egy másik lány egymást ölelve zokognak, arréb pillantva viszont egy fiatal fiú holtteste feküdt. Beljebb lépkedve a csizmám meg-megnyikordult, mire a két megszeppent lány fölkapták a fejüket. Boohoz rohantam, akit szoros ölelésbe vontam. Meglepetésemre rögtön viszonozta, jobban mondva úgy szorítot, mintha az élete múlna ezen az egy ölelésen. - S-sajnálok m-mindent.  - sírta a mellkasomba, könnyeit felszívta pólóm. Mégszorosabban húztam magamhoz, de Ő egyre csak gyengült, míg lábai nem bírták tovább. Felvettem karjaimba, majd intettem a még mindig földön ülő lánynak, hogy kövessen. A kocsikhoz érve, szerelmemet behelyeztem a hátsó ülésre én meg mellé ültem. Lou a vezető ülésben ült, míg mellette Eleanor, mint kiderült.

5. fejezet

Hola! 

Megèrkezett a keddi rész, ami remélem tetszeni fog és ugyan úgy komiztok, pipáltok és a többi... 

C. BooXx

Niall

- Igen minden rendben van. Ne aggódj. A repülőn megkérdeztem tőle, hogy miért jött ide, és semmi maffiával kapcsolatos ügyet nem  fecsegett ki. És, ami meglepő, hogy a hazugsága is hihető volt. - amint befejeztem a beszédemet, Harry  egy nagyot sóhajtott.

- Vigyázz rá, és amint lehet hozd haza! - elmotyogtam egy "Rendben"-t, s bontottam a vonalat. Alig tettem le, újra megcsörrent, de most nem Harry volt. Deborah. A fogadás gombot elhúzva, köszöntem neki, azonban válasz nem jött. Egy idegen férfi beszédét lehetett csak hallani.

- Ne erőlködj cica! Zárva van. Most pedig szép álmokat. - Bo kétségbe esetten kiabált a vonal túlsó végén. - Megmondtam, hogy elkaplak! Mocskos ringyó.

Deborah

Sűrűn pislogva nyitottam ki szemeimet. Csupasz karom fázott a hűs levegőben és az sem segített, hogy a nedves betonon ültem. A bal csuklóm hozzá volt láncolva egy csőhöz, miből ritmusosan csöpögött a víz. Hiába rángattam a karomat, nem értem el semmi pozitív hatást, csak annyit, hogy a fém karperec belevágjon a vékony bőrbe. Felszisszentem a hirtelen jött fájdalomra. A szoba ajtajának túlsó feléről kulcsok zörgése hallatszódott, majd pár másodperc múlva egy közép korú férfi lépett elém.

- Csak nem felébredtél? - guggolt le. - Már épp ideje volt. Tobias már vár.

Hátsó zsebéből kihúzott egy aprócska kulcsot, s kinyitotta a bilincset. Felrántott a földről, s mint egy rabot, csuklóimra rázárta, amit az imént kinyitott. Elől ment én meg követtem. Hogy miért? Azt nem tudom, pedig tudom, hogy nem lesz kellemes találkozni Tobiassal. Az ez előttiek se voltak tündér mesébe illőek, de a sikeres menekülésem után.... Semmi jóra nem számíthatok.

A férfi megállt egy ajtó előtt, amin belökött szó szerint. Szerencsémre nem hátul bilincselték meg a kezem így meg tudtam támaszkodni, mielőtt pofára eshettem volna.

- Lám, lám. Csak nem a kicsi Bo az? - lépkedett elém a nagy "főnök". - Mi a francot képzelsz te magadról? - hajamnál fogva rántott fel a padlóról, mire halkan felsikítottam. - Tudod, nem is vagy te olyan hülye csitri... - tolt a falnak - A helyedben én is menedéket kerestem volna, hogy helyttem végezzék el a piszkos munkát. - a lehelletét ajkaimon éreztem, miközben suttogta a szavakat.

- Ez nem igaz! - próbáltam eltolni magamtól, de csak megpofozott, majd durván csókolt.

Mindenki tárgynak képzel, akit bármikor bárki a magáévá tehet. Ennek az egésznek nem szabad, hogy megtörténjen, de semmit nem tudok tenni a kezeim az ágytámlájának lett kötve. A könnyeim apró kis csermelyekben hullottak a fejem alatti párnára. Tobias ezzel, mit sem törődve folytatta, amit elkezdett. Pólómat egy egyszerű mozdulattal ketté tépte, majd a nadrágomat gombolta ki. Féltem. Ebben a pillanatban, azt kívántam, bárcsak Harry lenne itt, de mint minden ez is az én hibám. Ha elfogadtam volna az ajánlatot, ha nem szöktem volna meg, mind ez nem így történt volna. Már csak egy reményem maradt. Niall. Ha igaz a sejtésem, akkor biztosan keresnek.

Másfél óra múlva megint a cellámban ültem, s sírtam. Fájt mindenem, de legfőképpen az alsófertájom. Nem hittem volna, hogy Tobias képes ilyen embertelen dologra, de most már tudom.

Tőlem nem messze megpillantottam egy hat töltetű fegyvert. Lassan oda másztam és megmarkoltam, majd visszacsúsztam eredeti helyemre. Egy töltény van csak benne, semmi több. Az ajtó túloldalán egy ismerős hang beszélgetett, egy ismeretlennel. Nem volt elég időm elrejteni a pisztolyt, így mikor beléptek a fém szerkezeten rögtön észrevették. Mikor rájuk pillantottam, már értettem, hogy miért volt ismerős a hang. Tyler az. Egy másik "rab" volt a kezei közt.  hangosan felnevettek.

- A-azt h-hittem már r-rég megöltek. - dadogtam a szemébe nézve.

- Ezt én is mondhatnám. De nem beszélgetni jöttünk. Az ott... - mutatott a kezemben lévő tárgyra, majd lelökte a másik fiatal lányt a földre, így egymással szemben ültünk. - Tudod mire való? - aprót bólintottam. - Egy hattöltetű fegyver, egy golyóval. Hmmm... Annyira szeretem az oroszokat, hogy feltalálták ezt a játékot. - célozgatott az orosz rulettre. - Öröm lesz végig nézni, ahogy valamelyikőtök kinyiffan. Nos, a játék egyszerű. Felváltva lövöldöztök, amíg a fegyver el nem sül és meg nem hal közületek valaki.

4. fejezet

Bonjur! 

Megérkeztem a következő résszel, mint látjátok. Remélem tetszeni fog. És ne felejtsetek el a végén komizni és pipálni. 

C. BooXx

- Szia, Niall vagyok. Niall Horan. - nyújtotta a mellettem ülő srác a kezét. Hosszú szőke haja, az ég felé meredezett, tenger kék szemei barátságosan csillogtak, arca két oldala pirospozsgás volt. Tök cuki volt. Már csak a hegyes fülek és a zöld manó sipka hiányzott a fejéről. E gondolatra akaratlanul is felnevettem. A srác kérdő tekintettel vizslatott.

- Doborah Ryan. - fogadtam el nagy mancsát. A fülest kihúztam a fülemből, mert elég illetlenség ilyenkor zenét hallgatni.

Niallal egész jól elbeszélgettünk, hamar megtaláltuk a közös hangot. Egy időre elfeledtette velem az átkozott életemet és csak a jelennek éltem. Felszabadultan nevetgéltünk, ismerkedtünk. Nem gondoltam volna, hogy létezik ilyen ember, aki ennyire élet vidám, mindenben a jót látja és álandóan éhes. Elmesélte, hogy a családját megy meglátogatni, mert az unokaöccsének holnap lesz a születésnapja. Elővette a telefonját, s pötyögött rajta egy kicsit, majd elém rakta, egy irtó aranyos, cuki kisfiú képét. Nagyon hasonlított a bácsikájára. Ugyan olyan szőke haj, kék szemek, s pufók arc. Tündéri.

- Megkezdtük a leszállást. Kérem foglalják el helyüket és kapcsolják be biztonságiöveiket. Köszönöm. - a hangos bemondóba megszólalt az egyik légiutas kísérő. Nivel követtük az utasításokat, s folytattuk a beszélgetést.

- És mondd Bo. Te mi járatban vagy Írországban? - majdnem elcsacsogtam neki az igazat, de eszembe jutott, hogy nem mondhatok neki semmit az angliai maffiákkal kapcsolatban. Először is, már így is nagy bajban vagyok hát még ha kikotyognék valami fontosat. A másik az, hogy megbízok benne, lehet, hogy egy mélyebb barátság is kialakulhatna köztünk és akkor őt is veszélybe sodornám. Így maradtam a szokásos stratégiámnál. Hazudok.

- Szeretek világot látni és tanulni a különböző népek kultúráit. Most Írország a soros. - ez az egyetlen észszerű magyarázat jutott az eszembe, ami valamennyire igaz is. Kis koromban mindig arról álmodoztam, hogy beutazom a földet és a létező összes nyelvet megtanulom. De szépek is voltak azok az idők. Sokszor elgondolkozok azon, hogy milyen lenne örökre gyerek maradni. Nem lenne semmi felelősség csak az önfeledt boldogság. Álom édes álom...

- Hát ez esetben, szívesen körbe vezetlek, ha gondolod. - bólintottam, miszerint "Az nagyon jó lenne ". Leszálltunk a gépről, elköszöntem Nialltól, s fogtam egy taxit. Bediktáltam neki a hotel címét, én meg újra elmerültem a gondolataimban. Átgondoltam az utóbbi napokat. Legfőképp a tegnapot, mikor a raktárba vittek. Eszembe jutottak az ott lévő emberek, kikre nem szenteltem nagy figyelmet, de most visszagondolva Niall is ott ült közöttük. Újabb csalódás a naívságom miatt.

Megelégelve a filozófikus énemet újra a külvilágnak szenteltem a figyelmem. Elhagytuk a várost, s a kocsi egyre csak lassított az útszélén.

- Elnézést, de ez biztos nem a hotelhez vezető út.

- Ugyan kis szívem, azt már rég elhagytuk. Neked nem ott van a helyed, hanem Tobias karjai közt, hogy végre végezhessen veled. - ördögi kacaj hagyta el a száját, s közben hátra fordult. Óvatosan előhalásztam a zsebemből a telefonom, s tárcsáztam Niallt. Még jó, hogy a repülőn számot váltottunk. Ő az egyetlen esélyem. Ledobtam a földre, hogy az idegen észre ne vegye. Megpróbáltam kiszállni, de zárva volt. - Ne erőlködj cica! Zárva van. Most pedig szép álmokat. - azzal a mozdulattal a szám és orrom elé rakta a kloroformos zsebkendőt. Ficánkoltam, mint egy sajtkukac.

- Segítség! Niall! - a hangom egyre gyengébb volt, az izületeim elernyedtek, majd a szemem is lassan lecsukódott. Ki az az elmebeteg idióta, aki kitalálta ezt a szart?! Magamban dühöngtem, s újra magamat hibáztattam. Mindenkiben megbízok első látásra, csak olyankor veszítik el ezt az irántuk érzett külöleges érzést, mikor mondanak vagy cselekszenek valamit, mint például Niall. Megbíztam benne, beszélgettem vele és aztán kiderül, hogy minen csak hazugság volt. Ő is Styles embere, mint Marco.

A kábítószer egyre jobban felül kerekedett rajtam, s lassan a sötétség is magába szippantott.

3. fejezet

Hali, skacok! 

Meghoztam a harmadik fejezetet, ami remélem tetszeni fog és most is rám szánjátok, annyira az időtöket, hogy kifejtitek a véleményeteket és ne felejtsetek el pipálni se. DE! Szeretném megköszönni, az idáig kapott kommentet, s feliratkozót. Nagyon örülök ezeknek a dolgoknak, ugyan is csak a harmadik fejezetnél tart a blog. Továbbá. Nagyon szépen köszönöm eme csodás fejlécet Maranak, amit már láthattok kint.

C. BooXx

A földön ültem, s csak sírtam. A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Négy éve nem bántott senki fizikailag. Az utolsó ember is az apám volt. Miatta történt minden. Az ő hibája, hogy meghalt az anyám, miatta lett Tyler drog kereskedő. Innen minden kikövetkeztethető. Ez a pofon olyan beforrt, mély sebeket nyitott fel, amiknek örültem, hogy már nem kergetik a mindennapjaim. Végre sikerült túl tenni magamat a családom bánatán, de Stylesnak persze, hogy ezt is tönkre kell tennie. Már miért is ne?! Hisz ő az Isten, akinek mindenbe van beleszólása és mindenhez van joga, még ahhoz is, hogy nőket verjen. Milyen ember az ilyen? Ilyenkor szokták mondani az emberek, hogy ne ítélj első látásra, inkább ismerd meg az illetőt. Nos, én határozottan kijelenthetem, hogy nem akarom megismerni! Bőven elég, ahogy bemutatkozott.

- Ne rinyálj már! Innen látszik milyen gyenge vagy. Szánalmas... - ördögi nevetése visszhangzott az előszobába. Nagyon szépen köszönöm Styles! Annélkül is rájöttem, hogy az orrom alá dörgölnéd! - a belső hangom gúnyosan vágott vissza, de ez persze mind csak a fejembe játszódott le.

Összeszedtem magamat, annyira, hogy felálljak a kőről, s ne sírjak már. Megkerestem a napalit, ami rögtön az első ajtó volt. Megnehezedett tagjaimat vonszoltam magam után, s az első adandó alkalommal elnyúltam a kanapén. A szemhéjaim ólom súlyként csukódtak le. Már csak, annyira emlékszek, hogy valaki - aki biztos Styles - erős karjai közé vesz, s elcipel valahova. Hurrá, már aludni se lehet bárhol!

Másnap a madarak lágy csicsergésére, s az erőteljesen sütő napsugarakra ébredtem. Minden, olyan szépnek tűnt, de mikor kinyitottam a szemem óriás bunkóval csapott fejbe a tudat, hogy nem otthon vagy egy mesében vagyok, hanem a förtelmes valóságba. Körbe néztem az ismeretlen szobán, s magamban elkönyveltem, hogy a Bongyori tegnap a szobájába hozott fel. Milyen figyelmes...

Kikeltem a fekete paplanok közül, s lementem a konyhába. Az étkező pulton egy cetli fogadott, mibe ez állt:

" Jó reggelt, álomszuszék! Akadt egy kis elintézni valóm, csak délutánra érek haza. Addig is tedd magad hasznossá. Harryxx "

Újra felteszem a kérdést. Kinek képzeli magát? Nem fogok semmi olyat csinálni, ami neki bármi jót jelent! Ja, és majd utólag megköszönöm, hogy egyedül hagyott.

Kell egy jó terv...

Haza nem mehetek, mert mint Marco mondta a fél város ismer, és az olyanok, mint Tobias vagy Styles egész biztos, hogy tudják a lakcímemet.

Lehuppantam az egyik székre, s magam elé vettem az otthagyott laptopot. Vettem egy repülőjegyet Írországba, s találtam egy szállodát is, ahol rögtön kivettem egy szobát. Az előzmények közül kitörőltem az oldalakat, miket megjelenítettem, s utána gondosan visszahelyeztem a helyére. Mivel itt nincs cuccom, és haza se mehetek, majd ott kell pár göncöt vennem magamnak. Hívtam egy taxit, ami fél óra múlva meg is érkezett. Elhadartam a sofőnek a címet, s már teljesítette is a kérésemet. A reptérre érve megkerestem a kaput, ahonnan indulni fog a gépem, s vártam.

A telefonommal doboltam a térdemen, mikor eszembe jutott a nyomkövető chip a kártyámba. A körülöttem lévők biztosan azt gondolták, hogy ki ez a hülye lány,  mit csinál, miért szedi szét a telefonját stb. Valamilyen szinten igazuk van, mert ők semmit nem tudnak az alvilágról, ellentétben velem, aki oly szerencsésnek mondhatja magát, hogy két főnökkel is találkozott, de túl élte. Igen én lennék Deborah Ryan, akit fél London ismer, az az midenki, aki a sötétség szörny szülöttje és senki, aki normális átlag életet él... Én is közéjük tartoztam...

A hangos bemondó kizökkentett a fránya életem elemzésében. Felálltam a székről, s odasétáltam a kapuhoz. A szokásos ellenőrzés után végre elfoglalhattam a helyemet. Szerencsére az ablak mellett kaptam helyet. Elővettem a fülhallgatómat, s kikerestem a mostanság sokat hallgatott zenét.

2. fejezet

Tádámm.... Íme az új rész.

Nem tudom, hogy a továbbiakban milyen időközönként fogom hozni a részeket, de igyekszek heti egyet-kettőt feltenni. 

A végén ne felejtsetek el pipálni, s komit írni! 

C. BooXx

- Miért véded azt a szerencsétlen félnótást? Meg akar ölni! - kiabált rám Styles, mire összerezzentem.

- Nem védem! Én csak... Nekem tök mindegy mikor és ki ől meg... Tobias, most vagy esetleg pár hét múlva te. És szerintem jobb hamar túl esni ezen. - magam is meglepődtem milyen határozottsággal mondtam és végig a szemébe néztem. Hirtelen ragadta meg a felkaromat, s kifele kezdett rángatni. Még a bent ülőknek, annyit mondott, hogy "Mára vége" , s már kint is voltunk. Az autójához érve belökött az anyós ülésre, s rám vágta az ajtót, átment a túloldalra és ő is beült. Beindította az autót és a sebesség korlátozást bőven túllépve száguldozott. Nem tudom hova visz, de az biztos, hogy nem a lakásomra. Kihúzódtam az ülés legszélére, s az ablakon bámultam az elsuhanó fákat és autókat. Teljesen ismeretlen környéken parkolt le az autó, egy szép otthonos ház előtt. Styles kipattant a már pihenő kocsiból, s kinyitotta nekem is, a többszörös próbálkozásaim után. Mindenkinek a hülye gyerekzár a mániája?!

A göndör karon ragadott és a berángatott a házba. Lerúgta magáról az ízléstelen csizmáit, e mozdulatokat én is végrehajtottam.

- Miért rángattál ide?

- Miért ne? - utálom, ha valaki kérdéssel válaszol, a kérdésekre. Nagyszerűen lehet húzni vele az ember agyát, de akkor se értem az értelmét. - Valójában, azért, hogy bemutassam az új otthonod... - értetlen ábrázatom eléggé furcsára sikeredhetett, de mindenesetre elértem, amit akartam. - ... Te vagy a csajom.

- Nem! - vágtam rá azonnal. Szemei kezdtek szikrákat szórni, amitől megijedtem, s hátrálni kezdtem, míg bele nem ütköztem az ajtóba.

- Úgy látszik az iskolába nem tanították meg neked, hogy mi a különbség a kijelentő és a kérdő mondat között. Ez ugyanis nem kérdés volt!  - dörrent rám. Vissza akartam vágni, de a torkomon ragadtak a szavak, helyettük pár kósza könny csordogált végig az arcomon. Bongyorka egyre közeledett felém, mígnem oly annyira közel állt hozzám, hogy egy vékonyka lapot nem lehetett közénk rakni. Én az ajtóra vagyok fölkenve, míg Styles vadul lecsap az ajkaimra. Nem csókoltam vissza. Eszemágában sincs megadni egy olyan embernek, amit akar, aki elrabolt. Az elrablásnak számít, hogy egy idegen kiráncigál egy teremből és elfurikáz a saját lakásába. Igen, ez határozottan annak számít. De az egyik fontos kérdés, miért vagyok itt? A másik, meddig kell itt maradnom? És a harmadik, miért én? Sajnos ezek azok a kérdések, melyek megváloszalatlanul szállingóznak az elmémben.

A göndör észre vette, hogy semmi esélye, így eltávolodott.

- E-elmehetek a f-fürdőszobába? - dadogtam, mint egy őrült. Felém biccentett, hogy kövessem. Az emeletre felérve, a harmadik ajtó a fürdő. Belépkedtem, s magamra zártam. Itt talán magamra maradhatok a gondolataimmal. Lerogytam a hideg kőre, s tenyerembe temettem az arcom. Megfordult a fejemben a szökés, de mi értelme? Úgy is megtalálna pár utcányival arrébb, és akkor nagyobb bajban lennék, mint most.

Nem tudom mennyi ideje ülhettem a földön, de erőteljes dörömbölés kizökkentett a gondolkodáaomból.

- Boo, minden oké? - furcsa volt a becézése, ugyanis mindenki Deboráhnak vagy Bonak szólít.

Feltápászkodtam a helyemről, letöröltem a könnyeim, s kinyitottam az ajtót. - Na végre, azt hittem, hogy meg...

- Hogy megszöktem? Az eszembe jutott, de mint látod itt vagyok. - vágtam a szavába. - Lenne egy kérdésem... - bólintott, hogy folytassam. - Miért hoztál ide, azok után, hogy nemet mondtam a javaslatodra? - muszály volt megkérdeznem, nem tudtam magamban tartani tovább.

- Mint mondtam te vagy a csajom, és úgy gondolom, hogy jól elszorakozhatnánk esténként, meg persze nappal is. - kacsintott, nekem meg elállt a szavam. Komolyan azt hiszi, hogy a saját kurvája leszek, akit kedvére kefélhet? Na meg még mit nem! Azt hiszem fontolóra veszem a szökés tervemet, addig is valahogy ki kell bírnom.

- Álmodban! Minek nézel engem, útszéli lotyónak? Kezdjük ott, hogy elraboltál, amiért feljelenthetlek simán, de nem a nagy Stylesnak még kell valamit tennie, hogy biztosan a sitten végezze. Gratulálok! - teljesen kifakadtam magamból. Csak folytak belőlem a szavak.

- Hogy mersz így beszélni velem? - megpofozott. - Nehogy szólni merj a zsaruknak, különben áshatod a sírodat a kertben! - még egyszer megpofozott. Az idáig letörölt nedvesség visszakerült az arcomra. - Mocskos kurva!

1. fejezet

Sziasztok! 

Íme itt az első rész. Remélem tetszeni fog és leírod a véleményedet komiba. És persze ne felejtsetek el pipálni!

C. BooXx

Rohantam az üldözőim elől. Egyre nehezebben vettem a levegőt, s a lábaim is sajogtak. Fel akarták adni a szolgálatot, de még bírnom kell. Nem adhatom fel! A nyomomban lévő felfegyverkezett férfiak fáradni kezdtek. Gyorsítottam a tempómon, s három sarokkal arrébb  efordultam egy sikátorba. Lerogytam a legtávolabbi szemetes kuka mögé, s hangosan ziláltam.

Életemben nem futottam ennyit, mint ebben a hónapban, talán a maratonra is benevezhetek.

Az izzadság cseppek végig folytak a halántékomon és a hátamon. Gyors lépteket hallottam a sötét zsákutca széléről. Óvatosan kikukucskáltam és megláttam a felém közeledő pacákat. Magával ragadott a rémület. Most tuti nem kegyelmeznek meg. Ahogy e gondolat végig suhant a fejembe, úgy rántottak fel az ingemnél fogva. Halk sikoly hagyta el a számat, mikor a homlokomhoz emelte az egyik ember a pisztolyát.

- Meg vagy te kis kurva! Most megtanulod, hogy nem packázol a főnökkel, ribanc! - büdös lehelete marta az érzékeimet. Lehunytam a szemem. Készültem a fájdalomra, amikor elsűlt egy fegyver, de semmit nem éreztem. Ilyen lenne a halál? Óvatosan egyenkét tártam ki a szemim. A két állat egy-egy vörös folttal díszítve terültek el a kemény betonon.

- Jól vagy Deborah? - közeledett felém egy fekete ruhás srác. Karon ragadott, s kifele húzott a főútra. Időm se volt gondolkodni vagy ellenszegülni, betuszkolt a kocsiába.

- Ki vagy te, és honnan tudod a nevemet? - értetlenkedtem. Talán nem kell tőle félnem, hisz megmentett, de akkor is fegyver van nála és megölt két pasast.

- Marco vagyok. - felelte. - A fél város tudja, hogy ki vagy. Nem is tudod milyen hírnévre tettél szert... - értetlenül figyeltem az arcát. Időközben lekerült róla a kapucni. Barna haja kuszán állt, barna szeme csillogott az utat megvilágító fényben. Tényleg kedvesnek nézett ki, de még mindig ott lebegett a szemem előtt, amit csinált.

- H-hova viszel? - dadogtam félénken, mikor észre vettem, hogy elhagytuk a belvárost. Nem válaszolt. Féltem. Nem kellett volna eljönnöm vele. Már megint magamnak kerestem a bajt. Gratulálok Bo, hogy lehetsz ennyire naív? - magamat szidtam, s közben tízszer pofon vágtam magam. Az autó egy földes útra tért. Ismertem ezt a helyet. Már jártam itt. Az út egészen az erdőn átvezetett egy rég csődbe ment gyárhoz. Kezdtem sejteni mit akar Marco. Megmentett, hogy megöljön. Vagy inkább megölessen.

A motor elcsendesedett, s megállt a többi járgány közt. Kipattant az autóból. Én is ki akartam szállni, de a gyerekzár megakadályozott, így meg kellett várnom, amíg átsétál a térfelemre és kinyitja. Ez pár másodpercen belül meg is történt. Marco nem volt kegyes, rángatott, mint egy állatot.

- Magamtól is tudok menni! - megtorpantam és vártam, hogy elengedjen. Hiába. Még erősebben szorította a csuklómat. Beérve a gyár rideg folyosóira, hangok szűrődtek ki az egyik teremből, ahova Marco vitt. Nem voltak sokan alig tizen. Az engem szorító srác térdre kényszerített. Nem tudom mi fog történni, s egy picit félek. Hogy mitől?  Azt nehéz elmondani ebben a helyzetben. Ugyan kit álltatunk? Még jó, hogy a francos életemet!

- Tobias csapata meg akarta ölni, de gondoltam neked élve kell, szóval megmentettem Styles. Innentől a tiéd.

Iiyenkor van az embernek dea vu érzése. A barna srácnak nem kellett kimondania így is értettem. Meg fognak ölni.

Lehajtottam a fejemet, mert könnyek kezdték marni a szememet, de nem hagytam kicsordulni. Nem szabad gyengének mutatkoznom előttük, még ha valójában az is vagyok. Gyűlölöm azt a tényt, hogy gyenge; érzékeny és kicsi vagyok.

- Mire vársz még? - érdeklődött a göndör hajú. Marco elengedte a karomat, s hallottan, ahogy távozott a szobából. - Állj fel és gyere ide! - utasított, én meg megtettem, amit kért. Csak egy asztal választott el minket egymástól, amire a zöld szemű rátenyerelt, ezzel közelebb hajolt hozzám. - Tudod Deborah nagy bajban vagy... - mutató ujját az állam alá tette, s kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - De van egy ajánlatom... Én menedéket biztosítok neked, te pedig segítesz kiiktatni Tobiast.

Elgondolkodtató. Rendben van, hogy most megvéd, de miután segítettem neki, megint a halál listán leszek, az ő halál listáján,  azaz a vérpadon. Nehéz döntés... Mikor jobb meghalni? Most vagy pár nap; hét esetleg hónap múlva. Ki tudja mit hoz a sors. A lényeg, hogy most nincs semmi és senki az életembe - az öcsémet leszámítva, de ő inkább a munkát választotta, mint hogy a saját testvérét - amiért élnem kéne. Legalább a világ megszabadul egy haszontalan élettől.

Összeszedtem minden energiámat, hogy határozott legyek.

- Nem fogadom el! - jelentettem ki

.